Képregény? Viccelsz?

Az írással kezdődött. Tizennégy éves korom óta írok. Vagy még régebb óta, nem is tudom. Történeteket mesélni hosszan, színesen, és izgalmasan, ez valami, amire nem tudtam ráunni. Aztán az egyetem alatt belevágtunk Vikivel egy közös regénybe és elszabadult a fantasy-vonat. Olyanok lettünk, mint a megszállott rpg-játékosok, minden szabad percünkben a történetünket szövögettük, gondosan titkolva persze a lakótársak elől, és közben észrevétlenül kialakult egy sajátos munkamódszer. Beleképzeltük magunkat a szereplőink bőrébe, és elkezdtünk improvizálni: kitaláltuk hogyan mozog, hogyan beszél, hogyan gondolkodik az adott szereplő, mi motiválja, mi tartja vissza, és legfőképpen, hogy hogyan reagál a többi karakterre.

A történet először természetesen hatalmasra dagadt, majd apránként újra belátható méreteket kezdett ölteni, de ehhez persze kemény tizedelést kellett végeznünk a történetszálak és szereplők között. Könnyes szemmel búcsúztunk el egy sor szeretetreméltó alaktól, kegyetlenül kigyomláltuk a szükségtelen szituációkat, meg a történetvezetési kurflikat, és minden felesleget bedobáltunk a „jó lesz még valamire” feliratú nagy mentális emésztőgödörbe.

Évekre megfeledkeztünk róluk, aztán valamikor 2017-18 táján úgy döntöttem, hogy betolatok a nagy szippantós kocsival, és előveszem a méltatlanul félbehagyott történet-torzókat. Újragondolom őket. Hagyjuk most a kitalált univerzumot, elhelyezem az egész társaságot a valós történelem megfelelő pontjain. Novellafüzérben kezdtem gondolkodni. Persze nem hagyom el teljesen a fantasy „talaját”, egy kis mágia nélkül az utcára se lépek ki, de induljunk most ki valós történelmi korokból és helyszínekből. Írni kezdtem. Aztán elpanaszoltam Vikinek, hogy sehogyan sem találom a megfelelő stílust. „Ez annyira képszerű, annyira képregényre kívánkozna!”

Aztán nyomban visszakoztam, mert ki nem állhattam a szövegbuborékok buta közhelyeit, a képregények egész eltúlzott formanyelvét, és egyáltalán a magas irodalom és a képzőművészet felé tett zarándoklatomat teljes mértékben seggbe tetoválta volna egy ilyen projekt.

Nem tudok képregényt rajzolni, vetettem be végső érvként. Ez egy teljesen új terület, kezdhetem a tanulást az elejéről, kizárt, hogy belevágjak egy ilyen lélegzetvételű munkába. Nyilván nem ez történt.

Most már tudom, hogy képregény rajzolónak lenni olyan, mintha az ember egy személyben lenne képzőművész, dramaturg, forgatókönyv író, operatőr, vágó, grafikus, karikaturista, művészkönyv-alkotó, jelmez és díszlettervező, hogy csak néhány dolgot említsek. És persze legyen a kisujjában az anatómia, a térábrázolás, és a választott anyag és technika beható ismerete. Mint a legtöbb alkotótevékenységben, a képregény rajzolásban is a megfelelő arány eltalálása a legfontosabb. Az anatómiai jártasság csillogtatása nem mehet a mozgásábrázolás rovására, hiszen a dinamizmus gyakran fontosabb eleme egy mozgalmas jelenetnek, az elrajzolások itt megbocsáthatóbbak, sőt nem egyszer ezek adják a képek frissességét. Mindezek ellenére nem megengedhetők a vizuális „blöffök”, amikor a rajzoló úgy próbálja meg elterelni a figyelmet saját felkészületlenségéről (mondjuk fogalma sincs, hogyan gyűrődik egy pulóver egy guggoló alakon) hogy csak húz néhány artisztikus vonalat, amelyek az adott formát hivatottak jelezni. Természetesen a munkám tele van ilyen blöffökkel, nyilván ezért ágálok ilyen bátran ellenük. Egy képzőművészeti diplomával a fiókomban olyan szembesülni az ilyen alapvető hiányosságokkal, mintha egy orvos nem ismerné mondjuk a belső szervek elhelyezkedését. Arcpirító, mit mondjak, de meg kell tanulni.

Elszántuk magunkat. A projekt kikönyökölte magának a létjogosultságot, mit volt mit tenni, rajzolni kellett. Viki pedig írta a szövegkönyvet. Elhagytuk a szövegbuborékokat, Viki jellegzetes beszédstílust kölcsönzött a szereplőknek. Összeraktuk a szinopszist, kilenc kötetre rúgott, sok szereplővel, hosszú játékidővel, szövevényes motivációkkal és csalafinta krimi-szálakkal. No meg persze sok-sok jól megindokolt mágiával. „Hogyan foglalnád össze a történet mondanivalóját?” Kérdezi egy ismerős. „Mindent az ember saját maga teremt. A szörnyeket is. És a saját szörnyeiért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget.” Ezt válaszolom, és közben Coelhónak érzem magam.