Az Ezerfejű Története

Rövid szinopszis egy hosszú meséhez

 

Mielőtt bárkit is megtévesztenék a mese kifejezéssel, szögezzük le: ez a mese nem gyerekeknek készült. Ha valaki képregényt emleget, az ember hajlamos egyből a gyerekközönségre gondolni, no, itt most nem erről van szó, mert ebben a mesében minden van, ami csak korhatárossá tehet egy történetet. Vér: elég komoly mennyiségben, amiről minden valamire való női rajzoló tudja, hogy sosem szikacskázik sugárban, hanem kenődik, maszatol és mindent összefog. Szexualitás: elég kényes téma, mert az átlagos olvasó szeme túlságosan hozzá van szokva az amerikai filmes ikonográfiához, ez pedig a végletekig sematikus, a természetes intimitáshoz semmi köze; ezért olyan beállításokban kellett gondolkodnom, ami elsősorban ezt az intimitást fejezi ki, és csak indokolt esetben mutat genitáliákat, akkor viszont álszemérmeskedés nélkül. Kulturális, világnézeti és gender-sokszínűség: egyáltalán nem törekedtünk semmiféle érzékenyítésre, de a karakterek valósághűségét komolyan gondoljuk. Ha csak a központi szereplőket vesszük sorra, a teljesen átlagos nyugat-európai értékrendtől (fehér, heteroszexuális, keresztény, harmincas férfihős), az aktuális, mai női szemponton át (olyan problematikákkal fűszerezve, mint mentális betegség, toxikus párkapcsolat, önrendelkezés), egészen a legvadabb szélsőségekig (fogyatékosság, etnikai, vallási, szexuális különbözőség) terjed a paletta. Persze a fő szempont egy jó történet elmesélése, ezért semmi nagybetűs „FOGADD EL EMBERTÁRSADAT OLYANNAK AMILYEN” jellegű szentencia, csak háttérben meghúzódó részletek a motivációk érzékeltetéséhez.

Az „Ezerfejű Történetei” hivatalos meghatározása szerint egy urban fantasy, amely egy olyan alternatív Európába viszi az olvasót, ahol a mitikus teremtmények egyszerre (látszólag minden átmenet nélkül) felbukkannak a világban, valamikor a kilencvenes évek hajnalán, és maguknak létjogosultságot kezdenek követelni a társadalomban. Angliában hirtelen fairy-k, leprikónok, selkie-k, kísértetek és boszorkányok (modern megnevezéssel élve esperek) tűnnek fel (igen, jellegzetesen brit gyökerű hiedelemlényekről van szó), de nem hiányozhatnak a popkultúrának köszönhetően már eleve népszerű farkasemberek és vámpírok sem (hogy hogyan és miért keveredik össze a modern kánon és az ősi mítosz, arról még szó lesz). Az együttélés pedig természetesen nem zökkenőmentes, új állampolgári és jogi kategóriák sorát kell bevezetni és érvényesíteni, hogy a megváltozott helyzeten az államszervezet úrrá tudjon lenni. Az első kötetben ebből még csak ízelítőt látunk, de később a problematika jócskán visszatér.

Az „Ezerfejű Történetei” tulajdonképpen olyan kicsit, mint az Ezeregy éjszaka meséi: az egész sorozaton átível egy kerettörténet, ami Theo Rosvein, az oxfordi diákból lett vámpírvadász viszontagságait meséli el, keresztül-kasul Európán, de minden kötetben meghallgatjuk valamelyik főbb szereplő elbeszélését a saját életéről. A tájékozódást a színek és az ornamentikus keretek segítik; minden központi szereplőnek van egy állandó színkódja, és a kulturális vonatkozásának megfelelő ornamentikája, ami elkíséri mindenhová.

De hogy rátérjek arra, amit a címben ígértem: a történet összefoglalójára. (Természetesen nem fogom lelőni az összes poént.) Az első kötet, „A vadász” a fentebb említett Theo Rosveinnal kezdődik, ahogy torzonborz, számszeríjas noir-hősként Granadába érkezik. Egy angol vámpírt keres, a dolog meglehetősen leszámolás-szagú. A várakozásával ellentétben azonban egy öreg spanyol playboy, Castór de Lleco lakásán köt ki, másnaposan, túl egy végigdorbézolt éjszakán és egy féldelíriumos utcai verekedésen. Az erősen hiedelemlény-gyanús de Lleco a vendéglátás nagymestere, de a vámpíros hajtóvadászathoz szemmel láthatóan vonakodva asszisztál és Theo hamar belátja, hogy fel kell ajánlania valamit, ha együttműködésre akarja bírni Castórt. Nem, nem adja el a lelkét, de meglehetős tudatosan apellálva a feltámadó részvétre, belekezd a saját történetébe, és maga is meglepődik, milyen odaadó hallgatóságra akad.

És innentől már csak nagy vonalakban: belepillantunk Theo egyetemi éveibe, ahogy lelkes oxfordi diákként próbálja teljesíteni szigorú és ódivatú tutora, Isaac Andrew Morton követelményeit. Látjuk az alulértékelt tehetségű diák és a zárkózott professzor lassan bontakozó barátságát, és Theóval együtt bennünk is megfogalmazódik a gyanú, hogy a természetellenesen fiatalnak látszó Mortonnak (annyira fiatalnak, hogy első találkozásukkor Theo és a haverjai diáknak nézik) talán némi vámpírizmusra van hajlama, és feltehetően itt meg is oldódna a konfliktus, ha szegény Morton professzor nem keverné bele ezzel akaratlanul Theót az angliai vámpírok egymással vívott árnyékharcába.