A laptopom eltemetett bugyraiban akadtam rá erre az írásra. Szigorúan véve nem kapcsolódik a blog anyagához, csak annyiban, hogy ez is az én művem. A történet sok változatot megélt már, ez a legutóbbi. Nincs befejezve, de olvasásra érdemes.
A Néma Karnevál
„Az eredendő bűn a tudásvágy
Mestereinket megkísértette a halhatatlanság
Büszkeségük önhittséggé lett
A tenger, kivel szövetségre léptek, dühével
sújtotta őket
Hajóinkról
végignéztük a vihart, a bukást és a csöndet
Szégyenünk
a homlokunkba égett
Vezeklésül
eltakarjuk
Te,
aki kilépsz a szárazföldre
Emlékezz,
ki voltál egykor
Emlékezz,
mily hibát vétettél” [2]
Bámulja a
szenvtelen gépelt sorokat. Két év. Kötelező. Katonai szolgálat. Nem igaz. Nem
lehet. Neki erre most nincs ideje. Ő tanulni akar. Egyetemre járni. Még hogy
katona. Ő nem lehet katona. Ez minden pontján ellenkezik az elveivel. Neki
semmi köze. És különben is… Az asztalra dobja a hivatalos levelet. Belerúg az
ajtófélfába, egy darab vakolat a padlóra hullik.
Ők legfeljebb
húszan vannak. A száz újoncból. Az orvosi vizsgálatra várnak a többiekkel
együtt. De köztük senki nem beszél. Bejön az olajzöld maszkot viselő tisztiorvos.
Int, hogy kövesse. Túl közel ült az ajtóhoz. Fene.
A teremben csak a
jegyzetelő kiskatona, kopott, jellegtelen maszkban. A tisztek székei üresek.
Milyen figyelmes.
A tisztiorvos
újra int: vetkőzzön.
Tétovázik.
– Uram, jelentem,
én tévedésből vagyok itt. Engem felvettek az egyetemre. Nekem nincs időm…
Az orvos ököllel
az asztalra vág, a kiskatona összerezzen: nincs pofázás.
Egyenruhát, széttaposott
bakancsot kapnak. Egy-egy sima, jellegtelen maszkot. Mindenkit kopaszra
borotválnak. A laktanya végében van a lapos barakk, a többi lakókörlettől
külön. Hátul bádogtetejű vizesblokk. Az is külön. A kiporciózott fejadagért
minden reggel hatkor lehet jelentkezni a kantinban. Hétkor sorakozó. Körben
futás a sáros udvaron. A tiszt tele szájjal üvölt velük. Fegyverszétszerelés.
Politikai ismeret. Éleslövészet. Az őrtornyokban négyóránként váltják egymást. Este
tízkor takarodó.
Nyolcan a szűk
szobában. Négy emeletes ágy, mindegyiken egy-egy szakadt, szürke függöny.
A felső ágy az
övé, az olajfoltos matraccal. A sarokban valaki a falba karcolta: „két év –
gyakorlathoz sok, háborúhoz kevés”. Az alsó ágy a nagydarabé. Fekete, busa feje
és állatkoponyára emlékeztető maszkja van. Minótauroszként mutatkozik be, de
aztán mindenki csak Bak úrnak szólítja. A szomszéd ágy a Pléhpofáé. Bicegős és
horpadtmellű, a maszkja apró fémszegecsekkel van megjavítva, emiatt ragad rá a
neve. A csontos szőke alszik lent, előbb ott volt, mint ők. Sosem látták a
saját maszkjában, de még az egyenmaszkhoz is kendőt visel, hogy a száját eltakarja.
Porcelánnak nevezik, mert mindenki kékvérűnek tartja. Ott van még Matróz, az
alkarjára tetovált sellővel és a Gigoló, aki mindenki szerint puhány; a köpcös,
bükkfa-maszkos Indián, és a vörös, folyton vigyorgó Róka.
Senki nem néz a
másik felé, amíg a honvédségi maszkokat felveszik. A sajátjuk a hátizsákokba
kerül. Két évig ott is marad.
– Kicsi –, jelenti
ki a Bak úr. A maszk recseg, ahogy fintorog alatta.
– Nyomja az
orromat.
– Mert nagy –, rántja
meg a vállát a Pléhpofa.
– Lám, ezért hord
a madárka csőrt –, véli a Bak úr.
– Neked meg a
képed nagy! –, meglengeti csőrös maszkját a nagydarab orra előtt. – Ez nem
madárka, ez sas!
– Legfeljebb
saslik.
– Önértékelésben
Porcelán barátunk méltó párjára akadt –, vihog a Pléhpofa.
– Nem engem
akartak hazahajítani az alkalmasságiról, Bádogember!
– Nem, neked úgy
kellett udvarolni, hogy levetkőzz –, Róka átsandít az emeletes ágy fölött.
– Mert az egész
egy félreértés! Mit keresek én itt? Nekem az Orvosi Egyetemen kéne lennem!
– Javíts ki, ha
tévednék, de úgy tűnik, nem ott vagy –, a Pléhpofa rágyújt. Szúrós, olcsó
dohányszag.
– Felvettek,
vili? Csak halasztanom kell, míg leszerelünk…
– És
felvételizned újra –, köhög.
– Az egy iskola!
Ha egyszer felvettek…
– Palira vettek,
nem fel –, dörmögi a Bak úr.
– Palimadár.
– Megállj, vörös,
egyszer hozzám jársz majd szűrésre!
– Mondd, tollas a
hátam? – vihogás.
– Gyere ide,
letörlöm a vigyort a képedről!
– Uraim –, a
Pléhpofa felemeli kesztyűs ujját. –emlékeztetném önöket, hogy az elkövetkezendő
két évet ebben a szobában fogjuk tölteni. Ártatlan ifjúságomról szép emlékeket
akarok őrizni.
– Csak várjál
vörös, fogsz te még védőoltásért könyörögni.
– Nálad,
Palimadár? Inkább lerágom a lábam!
– Süket maga,
katona? Kérdeztem valamit!
A Porcelán a
századost nézi. Kellemetlen, nagyon merev szeme van. Nem pislog. A századosnak
vörösre gyúl a feje. A sorban síri csönd. A kékszemű fehér macskák süketek.
– Azt kérdeztem, jelent-e
magának valamit az egyenruha? Én nem tűröm a bohóckodást! Dobja le azt a
berlinert, de sürgősen!
Az újonc nem mozdul.
A Bak úr észrevétlenül megkocogtatja a halántékát. Róka meggörnyed a
vigyázzállásban.
– Nem hallotta? Hülye
is, nem csak süket? Vagy nem tetszik magának valami? Nem kapta meg a maszkját,
vagy mi? Nincs függöny az ágyán? Nincs függöny a vizesblokkján? Nem kapja meg
kiporciózva a fejadagját? Nincs kinyalva a segge? Tudja mi az a
parancsmegtagadás? Azt jelenti, hogy háborúban ezért itt helyben agyonlőném!
Nincs válasz. A
százados akkora pofont ad, hogy az egyenmaszk félrecsúszik, a Porcelán rémülten
igazgatja.
– Na, tűnjön a
szemem elől! Maga ott, futólépés, kísérje a fogdába, hogy gondolkodjon kicsit!
Micsoda agyalágyult banda! Kész jelmezbál! Maga meg ne vigyorogjon, vörös,
mehet utána, azzal a mutogatóval együtt!
– Méltatlanul
meghurcolt honfitársaim… – szaval a Pléhpofa a másik cellában.
– Mi van, te is pofáztál,
Porcelán? – a Palimadár a rácsnak támaszkodik.
– Ismered. Be nem
áll a szája.
– Csoda, hogy
kékvér-királyfi nem kapott külön cellát, a százados annyira beleszeretett –, a
Bak úr megtaszítja kicsit a Porcelánt, hogy mozduljon.
– Fogda jár azért
is, ha pofázol, és azért is, ha nem –, Róka a fejét vakargatja. Serceg a vörös
borosta.
– Aztán most már csönd legyen, bohócok! – az őr bevágja
utánuk a fogda ajtaját. Rövid ideig tényleg csönd.
– Látjuk, hogy rémtettek terhe nyomasztja a lelkedet,
barátom –, ha nincs cigarettája, a Pléhpofa mindig szaval.
– Passzív ellenálló –, Róka vihog.
– Nem kell hanyatt esni, zsabó-herceg csak agyalágyult –,
a Bak úr rosszkedvű, kötözködik. – Túl gőgös, hogy válaszoljon a
feljebbvalójának, inkább levereti magáról a maszkot.
– A hősi halál az előkelőség privilégiuma –, tompít a
Pléhpofa.
– De most épp olyan katona, mint mi! – morog a Bak úr,
nézi a Porcelánt, az áll a rácsnál, bámulja a falat. Nem felel. – Ajánlom, hogy
ne nézz át rajtam! – felállna.
– Mind el tudnánk képzelni magunkat a katonaságnál
nemesebb intézményben – siet a Pléhpofa.
– Az egyetemen például… – tódít a Palimadár.
– Palikám mindnyájunk dicsére például azért van itt, mert
értelmiségihez méltó kétkedéssel kezelte a parancsot.
– Azt mondja nekem az őrvezető, hogy pucoljam le a kimenő
cipőjét, mire én, hogy pucolja neki a pestis! – büszkélkedik a Palimadár.
– Vannak erőszakos fráterek –, bólint a Pléhpofa. – Mind
megérdemelten raboskodunk!
– Szerencsétlen Bádogember éppen a százados ablaka alatt
bagózott –, magyaráz a Palimadár.
– Bűneim lajstromának se vége se hossza!
– Na és ti hol jártatok tilosban? – a Palimadár kezd
belelendülni. – Megint bemostál a szakaszvezetőnek, Bak úr?
– Nem mindenki lehet akkora rétor, mint te, Palikám!
– A szakaszvezető genny alak – von vállat a Minótaurosz,
de a Porcelánt nézi.
– Micsoda diplomáciai bravúr! Büszke lehetek rá, hogy
ilyen nagyszerű urak társaságában tölthetem az ifjúságom: egy vérbeli
ellenzéki, egy diplomata, egy fejedelem, és egy sokszor méltatott művész!
A Palimadár vihog.
– Mind tudjuk, ki rajzolta azt a karikatúrát a
századosról, vörös!
– Ez a vád nem bizonyított! – Róka széttárja a karját.
A Porcelán nem néz rájuk, leül a priccsre, arccal a
falnak.
– Mi van, összeszidott a százados? – a Palimadár a rácsot
kocogtatja.
– Az egy hólyag –, mondja Róka. – Úgy osztja a pofont,
mint a kantinos kisasszony a főzeléket.
– Amikor nem kérnél, repetát kapsz?
– Az a baja, hogy túl előkelő – morog a Bak úr. – Nem
bírja lenyelni, hogy most épp annyit ér, mint mi. Vagy még annyit se… – és int
a fejével az őr felé, aki bádogcsajkából levest kanalaz a folyosó végén. – Ezek
nem szórakoznak. Itt le lesz törve a marha nagy öntudatod, királyfi!
A Porcelán a fal felé motyog.
– Beszéltek. Ő meg hallja.
Az őr felé pillantanak. Az már nem eszik, nézi őket.
Elhallgatnak.
– És akkor ezt
zuhanyzáshoz sem veszitek le, vagy hogy van ez? – röhögés. – Mert azért az
vacak lehet, ha rászárad a csipa a képetekre, vagy a nyál, ami kifolyik,
miközben alusztok, nem? Vagy alváshoz azért leveszitek? Csak azért mondom, mert
engem egyszer kizavart a tanár úr, amikor csipásan mentem be az iskolába. Nem
tudom, ez nálatok hogy van? Jártok egyáltalán iskolába?
– Bohócéknál az
nem szokás ám! Ha nem tennék kötelezővé az iskolát, bezárnák a gyerekeiket.
– De azért a
zuhanyzás az más! Vagy tényleg nem fürödtök? Mert hogy én még egyszer se
láttam!
– Külön
vizesblokkjuk van, pajtás, valamit csak csinálnak ott! Csak csináltok ott
valamit, nem? Gondolom, míg az egyik feneket mos, a többi fogja az ajtót, mint
a kollégista lányok.
– Vagy csak
eresztik a vizet, mi meg már csak a hideget kapjuk!
– De nálatok van
erre valami szabály, nem, hogy nem láthatjátok egymást pucéran, vagy ilyesmi. És
akkor mi a helyzet a maszkos lányokkal? Vagy azt is tilos? A lányokat…
– Barátom,
ezeknek tökmindegy, hát maszk van rajta!
– No de ott lent
nincsen maszkja! Ha kibontja a sok flinc-flancból csak kiderül, hogy van-e töke
a menyasszonynak! Ezek annyi ruhát hordanak, pajtás, ránézésre meg nem mondod,
mi van a maskarában! Mert jó, most kilóg a kis kopasz fejük, de ez náluk nem
szokás ám. Vagy olyankor már mindegy, ha elkezdtétek? Mert azért az felsülés,
nem? Ha mondjuk bányarém a lány. Vagy öreg. Vagy férfi…
Megint röhögnek.
– Ha megnyerte,
hadd vigye!
– Nem, nem, én
komolyan kérdezem! Pajtás, ezeknek mindenféle állatnevük van, hogy ne ismerjék
fel őket! Ilyenek, hogy Róka, meg Kakukk! Téged hogy is hívnak, Palimadárnak? Milyen
nevek ezek? Ezt írják rá az anyakönyvre is? Kipottyan a maszkos kisgyerek, na, mire
hasonlít? Egy visító kismalacra? Hívjuk eztán Malacnak! Lakott egy nagyseggű nő
az utcánkban, vagyis gondolom, hogy nő, olyan karja volt, mint egy sonka. Azt
hívta mindenki Kakukknak, mert amolyan félhivatásos nő volt. Én mondjuk inkább
hívtam volna Tehénnek, nem is tudom kinek volt rá gusztusa.
A Palimadár
felpattan és akkora maflást ad a tizedesnek, hogy az leesik a székről és az orrából
ömleni kezd a vér.
Körbenéz a fogdában. A Porcelán a priccsen.
– A Bak úr féltékeny, szerintem te többet vagy itt, mint
mi együttvéve –, leül. – Miért hoznak be folyton?
A Porcelán nem mozdul, a tarkója sápadt, mintha beteg
volna.
– Én bevertem a tizedes orrát. Szép kis orvos, mi? De
szidta az anyámat. Alszol, ne dumáljak? – átles a csontos váll fölött. A
Porcelán a falat bámulja.
– Értem. Én is utálom, ha faggatnak. Csupaszarcú szokás –,
a bakancsa orrát nézi. – Mihez kezdesz, ha letelt a két év? Én elvégzem az
egyetemet. Piszok nehéz bejutni protekció nélkül, a kevés dolog egyike, amire
büszke vagyok –, vigyorog. – Sebész leszek. Semmi „fáj-e, ha itt megnyomom?” Ha
levágom, le lesz vágva.
Csönd, a bádogtetőn eltévedt esőcseppek kopognak.
– Tudom, hogy mindig ezzel jövök, de nekem ez nem csak
szakma. Hivatás, tudod –, habozik kicsit. – Elég régi történet, mármint, velem
történt elég régen… Majdnem nyolc éve. Szóval otthon laktunk anyánkkal, heten testvérek,
mind fiúk, képzelheted. Egy lánytestvérünk volt, arra mindenki nagyon
vigyázott. Anyánkat Kakukknak hívtuk, mert nem igazán hasonlítottunk egymásra,
de sose mertük megkérdezni, mert borzaszó szapora keze volt. Nálunk laktak
akkor még az elárvult kuzinjaim is, az apjuk katona volt még, aztán
gondolhatod, ők meg négyen voltak, kész madárház. Mert valamiért nálunk minden
maszknak csőre volt, biztos valami hagyomány, de szerintem már anyánk se
emlékezett rá, mit jelent. Szóval ott voltunk tizenegyen, mint az orgonasípok és
az volt a jó szokásunk, ha valami bosszúság ért bennünket, mindenki lekent egy
maflást a nála kisebbnek. No, én voltam a legkisebb, mert ugye a kislányt azt
mégse ütjük meg, szóval mindig én kaptam. De igazán nem ezt akartam elmesélni –,
az eső ritmikusan kopog. – Volt egy bátyám, Harkály, azért hívtuk így, mert
véletlenül ő is ilyen fekete volt, mint amilyen én vagyok, és itt elöl a fején
volt egy tenyérnyi ősz folt. Állítólag amikor kicsi volt megkergették a
szomszéd vérebei. De én ezt nem igazán hiszem, mert szerintem már akkor sem
voltak szomszédjaink. A régi negyedben laktunk, tudod, az már majdnem a város
széle, kezdődnek a földek, úgyhogy elég sok az üres ház. Gondolom a háború óta.
Szóval igazán a bátyámról kezdtem mesélni… elvitte a láz… sajnos… Volt egy
biciklim. Akkor még nem mindenkinek volt biciklije, nagy szám volt, pláne
nálunk ott kint, olyan régi honvédségi kerékpár volt, öreg darab, mindig nyikorgott
a kontra, de azért ment. Szóval biciklivel mentem el az orvosért, hogy úgy
gyorsabb, mert Harkály akkor már nagyon rosszul volt. Az orvos meg bent lakott
a városban egy marha nagy bérházban, volt két lakása, az egyikben rendelt
mindig, de aznap valamiért nem rendelt. Úgyhogy átmentem a másik lakásba, az
meg fent volt a harmadikon, és elkezdtem dörömbölni, meg kiabálni. Volt nála
valami nő, gondolom azért nem nyitotta ki a rendelőt. Kérdezte, hogy miért nem
telefonáltam, mondtam, hogy nincsen telefon. Akkor kérdezte, hogy mivel jöttem,
mondtam, hogy biciklivel. De ő nem tud most kijönni a régi negyedbe, hogy az
nagyon messze van, és neki szervizben van az autója. Mondtam, hogy odaadom a
kerékpárt, de azt felelte, hogy nem tud biciklizni. Tudod, én úgy nem
ordítoztam soha, mint akkor. Harkály meg már nem élt mire hazaértem. Nem is
tudtuk, mitől halt meg… láza volt… De ezt az egészet, látod, csak azért
meséltem el… vagyis inkább miatta…
A Porcelán felkel a priccsről. Ránéz, mereven, pislogás
nélkül.
– Fogd be.
– Ötszáz fekvőtámasz! Az szép! – a Pléhpofa előkotorja az
olcsó dohányt.
A Palimadár a karját tapogatja.
– Számolt és közben minket szidott. Volt az ezer is. De
legalább ez a kóró megérdemelte –, leüti a huszárral a fekete királynőt, meglengeti
a Porcelán orra előtt. – Itt a hölgyed.
– Semmiből sem tanultok –, a Bak úr a fejét csóválja.
– Az egyenruha sem mindenkinek áll jól.
– Mint neked, Pléhbili?
– Igen, mint nekem. A talár viszont jól fog állni.
– Ápol és eltakar –, Róka a hírlapot böngészi.
– A ványadt testem értelmiségi előjog! Ne vedd a szádra!
– Nem veszem. Hogy választhatták meg ezt a majmot?
– Meg vannak kenve –, a Bak úr vállat von.
– Az semmi –, a Pléhpofa belepillant az újságba. – Új
közbiztonsági rendeletek! Nincs kijárás este hat után, csak ha igazolni tudod
magad! Oltási igazolás, törzskönyv, póráz, szájkosár! Ez rátok vonatkozik,
maszkos söpredék!
– Mert ezek a fényképes igazolványnak már nem hisznek!
– Vegyenek ujjlenyomatot, nem bánom, de engem ugyan nem
fényképeznek le! Hogy nézne az ki!
– Sakk matt.
– Nem, ez még csak központosítás három lépésben.
– Mit keres ott az a futó?
– Téged ver péppé, Palikám –, Róka a cikk mellé szellemes
karikatúrát firkál.
– Te Porcelán, szerintem te csalsz!
– Nem mintha a pártját fognám, feltétlenül neked van
igazad. De hogy csalsz egy játékban, ahol valami vagy fekete, vagy fehér?
– Voi lá! Hőn szeretett városunk dúskeblű allegóriája
felkínálkozik egy hízott páviánnak! – Róka a rajzot lengeti.
A Pléhpofa elismerően bólint.
– Micsoda természethűség!
A Porcelán elteszi a sakktáblát. Félrehúzza az ágyfüggönyt.
A Gigoló meg a Matróz a sarokban vihognak. Az ágyon kiterítve óriási csipkés
fehérnemű. A Porcelán tanácstalanul nézi.
– Vetkőző-sakk? – vigyorog Róka.
– Zsabó a nemes úrnak!
– Meg se merem kérdezni, hogy került hozzád…
– Bűn az ilyet a kékvérűre pocsékolni.
A Porcelán megvonja a vállát, a függönyt visszahúzza.
– Nono –, Róka a hírlappal integet. – add csak ide! –
nagy, cirkalmas betűkkel a csipke alá felírja: „Majmomnak. Milliószor csókol: Városod”
A Pléhpofa elnyomja a csikket.
– Szemérmetlen politika…
A kantinos kisasszony elájul, mikor a fehérneműjét
felismeri a zászlórúdon. A tizedes és az őrvezető jelentést tesznek. A százados
tajtékzik. Kényszermunkára osztja őket, fogdára ítéli és kiállítja
honárulásért.
– Még hogy árulás! Páviánista hólyag! – a Palimadár a hat
zsák krumplit nézi, meg kell pucolniuk. – És még mi jártunk jobban. – vigyorog.
– Rókát a vizesblokkba osztották.
A Porcelán nem néz rá, pucol.
– Jó, jó, tudom, fogjam be a csőröm. Tudod, erről az jut
eszembe, amikor az unokatestvérem, összeismerkedett a menyasszonyával. Anyánk
egész délután takaríttatott velünk, ami azért mókás, mert semmi nem lett tisztább,
csak mi lettünk koszosabbak. – tűnődik. – Te idevalósi vagy a városba?
A Porcelán nem felel.
– Igazad van, megint jár a szám. – kis szünetet tart. –
De azért valamit már régóta meg akarok kérdezni. Van abban igazság, amit a Bak
úr mond? Hogy te olyan… – a hangját lehalkítja. – Előkelő családból vagy? Mármint
gondolom régóta itt éltek. Olyan tősgyökeresen. Kevés már az ilyen. Mert maradtak
ugyan a városban olyan házak, amiket a háború előtt építettek, fent a
villanegyedben, de a legtöbb sajnos már üres. Vagy a ház nincs meg, vagy a
család, gondolom. Meg aztán ezek a… – tétova gesztust tesz a kezével a maszkja
előtt. – rendeletek… tudod.
Hullanak a krumpli héjak.
– Jó lenne tudni, milyenek voltak ezek a régi nagy
famíliák. No persze a magamfajta városszéli madár csak képzelődik… De te tudnál
mesélni róla… nem sokat, elég néhány szó… persze ha nem tilos…
Sokáig csend.
– Intézetes vagyok.
A Palimadár kezében megáll a krumpli. Nézi a vödörben a
héjat.
– Aha…
Hámoznak. Odakint a százados megint ordít a bakákkal.
– Akkor ez az egész nem is igaz? Amit mondanak?
A Porcelánnak beleszalad a kés a kezébe.
– Ezeket úgy hívják, Pali fiam, hogy kulturális
különbségek –, a Pléhpofa sorba rendezi a megsodort cigarettákat a térdén.
Róka hozzáteszi.
– Kevésbé szakszerű kifejezéssel: bunkóság.
– Ne legyünk ennyire elfogultak.
– Nincs bennük gerinc. – a Bak úr a puskáját tisztogatja
nagy gonddal.
– Két évre teszem ki a lábam… – a Palimadár a levéllel
hadonászik.
– És a közélet ellened fordult. Megnyugtatásul: ez ránk
is vonatkozik.
– Nem érted, ez azt jelenti, hogy akkor tehetik ki anyám
szűrét, amikor csak akarják!
– Miközben te itt rázod a tollkoszorúdat a hazádért.
– Majd kékvér-királyfi közbenjár az érdekedben.
– Persze, meg is lincselnék!
– Maszkja is van háttere is, a páviánisták nem szeretik
az ilyesmit.
– Ahá, akkor ezért ülsz te, Porcelán folyton a fogdában!
– Mi az, hogy pontos személyes adatok híján nem érvényes
semmilyen tulajdoni jogviszony?
– Bürokrácia.
– Korrupció.
– Az a ház a nagyapám keze munkája!
– S most visszaszáll államunk bársonyos kebelére,
amelyből vétetett.
– Lecuppanhatnának a páviánisták már arról a bársonyos
kebelről! – galacsinná gyűri a levelet. – Elegem van! Hazamegyek!
– Ne légy hülye! – a Bak úr komolyan felnéz. – Szökésért
öt év futkosót is kaphatsz!
– Te ne okíts bikanyak, te eladtad ezeknek a lelked!
– Akkor eredj, gyújtsd rájuk a kancelláriát! – a Bak úr
feláll. Nagyon magas. – De rendesen ám, nehogy egy is maradjon, különben az
lesz a vége, hogy összefogdossák anyádat, meg a hat testvéredet, és
felakasztják az egész madárfészket az első fára!
Csönd. A Bak úr visszaül a puskája mellé. A Pléhpofa a
zsebébe gyűri a cigarettákat.
– Újabb okot adnál, hogy az arcát rejtegető bűnözőnek
tartsanak –, mondja halkan. – Másnak is van családja, tudod.
– Akkor miért én vagyok az egyetlen, akinek ez eszébe
jutott?
– Hogy aztán az árokba lőjenek, mi?
– Gyávák vagytok.
– Vagy józanok.
– Itt játsszuk a katonásdit, az otthoniakat meg
kilakoltatják!
– És az, hogy hazamész, ezen hogy segít? – Róka most nem
vigyorog.
A Palimadár ott áll a hálókörlet közepén, és lógatja a
karját. Markában az összegyűrt levél. A Porcelán beljebb húzza az ágya
függönyét. Nem is látták addig, hogy a szobában van. Megint betegnek látszik.
– Nekem nem tűnt két évnek –, a Bak úr az összecsomagolt
batyukat nézi. Kintről beszűrődnek a leszerelő század ordenáré nótái.
– Nekem tizenkettőnek tűnt –, a Palimadár fáradtan
tapogatja a csőrét. Az egyenmaszkok az ágyakon. Érinteni sem akarják őket.
– Megpróbálom kitörölni a katonaság emlékét is –, Róka a
bakancsával bíbelődik.
A Pléhpofa vigyorog.
– Ó, nagy és erős intézménye a rendnek! Köszönjük, hogy
visszaadod szabadságunkat! – meggyújtja a cigarettáját. –Végre megírhatom
áhított felvételimet!
– Te is egyetemre mész?
– Vár a talár. Filozófia, esztétika, etika.
– Akkor együtt felvételizünk. Elutasították a halasztási
kérelmemet.
– A szellem halála, ha elvész a részletekben!
– Nem hagyom annyiban. Emberhúst akarok szabdalni!
– Ahhoz elég csak itt maradnod –, a Bak úr hátradől. –
Ezek úgyis találnak rá okot előbb-utóbb.
– No, ne fessük az ördögöt a falra!
– A politikai semlegesség mindig elnyeri méltó jutalmát.
– Meghurcolják honárulásért.
– Nem egészen erre gondoltam.
– Mit gondoltok, hogy mutatna pár csillag a vállamon? – a
Bak úr a kabátja vállapját forgatja.
– Már ha odahullik az égről! – vihog Róka. – Ennyi
fegyelmi után? Legfeljebb, ha odarajzolom!
– Pali fiamnak igaza lett, lám! Bak uram eladja a lelkét!
Nem ismerem önt uram!
– Öt év múlva a százados fogja pucolni az én kimenő
cipőmet, ehhez mit szólsz?
– Hogy az egyenmaszk elszorította az agyadat –, Róka
elcsen egy cigarettát az asztalról.
– Fogadunk?
– Mondanám, hogy úriember biztosra soha, de azt felelnéd,
hogy nem vagyok az. Ha eléred az öt csillagot, Bakfitty, számíthatsz rá, hogy
hátralévő életemet széles mosollyal az arcomon fogom eltölteni! – megkocogtatja
hegyes orrú maszkját.
– Te szégyentelen, van képed a maszkodra fogadni! – a
Pléhpofa nevet.
– Én biztos nem mernék ekkora adut bedobni –, bólogat a Palimadár
elismerően.
– Készülj a vigyorgásra Róka koma! – kezet ráznak.
Összeszedik a hátizsákokat. Kint recsegnek a teherautók
motorjai.
– Fiúk, a Porcelánt látta valaki?
– Miért, hiányzik?
– Csak elment.
– De jó neki!
– Hülye.
– A holmija már nincs itt.
– És ahogy elnézem, a felszerelését is elvitte. A
dezertőr!
– Nem törte össze magát, hogy elbúcsúzzon.
– Nem fogok sírni utána.
ζ
A villanegyed néptelen. Az út mentén pókhálós ciprusok. Nagy
tömegük a fakuló égen. A súlyos vaskapu belülről bereteszelve. A retesz felett
felirat: „egyéb rendelet hatályba lépéséig a Kancellária fennhatósága alatt”.
Sok ilyen felirat van már a városban.
Lehúzza a nehéz katonai bakancsot. Átmászik a kerítésen. A
kapubálvány egy törött fejű griff. Csipkebokrok sűrűn. Az utcáról szemét
bedobálva. Az árnyékból alig tűnik ki a ház. A lépcsős főkapu zárva, megkerüli
az épületet, a cselédajtóról letöri a zárat. Bent sötét, por, ezüstösen
felszáll, ha hozzáér valamihez. Ablakokon bekúszó borostyán. Ódon könyvespolcok
és szekreterek üresen. Minden érintetlen. Időtlen vákuum ásít a terekben. Üresek
a fiókok is, a komódok is. Kiforgat, felfeszít mindent. Semmi. Hát itt sincs
semmi.
Valaki az ablaknál. Hosszú, érzékeny ujjait előrenyújtja.
– Mit keresel? – sima, kapaszkodók nélküli hang.
Nem felel. Áll a porban, mezítláb, nézi a szemrés nélküli
maszkot.
– Hiába törtél be ide –, a Mester hatalmas. Makulátlan,
arannyal hímzett köntöséből csak a keze. A hangjának nincs neme. Nincs kora. – Menj
innen.
Nem mozdul. Fél a nagyapjától.
– Hogy mersz velem ellenkezni? –, nincs a hangban indulat
se. Nincs benne semmi. Üres, öreg szekreter.
Lecövekel az ajtóban. Remeg. Megint lázas.
– Milyen jogon?
Erre nem tud válaszolni. Nincsenek. Nem örökölt jogokat. Hosszú
csönd. A ház kirekeszti a zajokat. A Mester vár. A por rátelepszik a lábfejére.
– Nem létezel nekünk –, mondja a sima hang. – Élhetsz. De
nem létezel. Élhetsz. Ha a szégyentől nem pusztulsz el. Menj innen.
Hátat kell fordítani és visszamenni, ahogyan jött. Ég a
tarkója a szégyentől, a maszk alatt keserű verejték. A cselédajtót visszazárni
nem lehet. A bakancsot a kapu előtt felhúzni. Véresre veri az ökleit a kerítés fejetlen
griffjein.
A poros földúton autókerekek és ökörpaták nyomai. Jobbról
zörgő kukoricás. Balról feltöretlen, száraz ugar. Valamikor sok pacsirta
fészkelt rajta. Most csend, por, valahol kutyák ugatnak, a szürke égen sötét
füstcsík száll fel messze. A tanya kapuja leszakadva fekszik. Rövidlátó ablakok
alacsonyan a zsindelytető alatt. Öreg diófa. Egy hinta megfeketedett kötele. Felver
mindent a csalán. Hátul karos kút. A konyhában sok éve álló elmosatlan edények,
szürkén a porrétegtől. Egérszag. A hátsó szoba előtt megáll. Tilos belépni, azt
mondja mindig, hogy zavarja. Hogy menjen onnan. A keretben szorul az ajtó és
felkarmolja a padlót. Megreccsennek a gerendák. Asztal. Szék. Heverő. Az
ablakpárkányon halott molylepkék. Felfeszített fiókok. A padlón papírfecnik.
Elmaszatolt, régi sorok, megpörkölődött szélű levélmaradványok.
Ön nem létezik többé a számunkra. Családunk kétezer éve véget ér ezzel,
ön meg sem született. Örökségétől és arcától megfoszttatik. Nincs múltja és
nincs metafizikai tulajdona.
Tette árulással vetekedő szégyen.
Elbocsátjuk. Olyan helyre menjen, ahol nem érjük el.
A gyerek számunkra nem létezik.
Ha maradt önben tartás, véget vet értelmetlen életének.
A nagyapja írta ezt a levelet. Az apja ebben a szobában
lett öngyilkos. Intézetbe adták, mert nem kellett senkinek.
Az ablakpárkányra teszi a gyűrött papírt. A molylepkék
mellé.
[1]
Légy az, akinek látszani akarsz!
[2]„Hozzávetőlegesen
3000 éves dokumentumról van szó. Utolsó Lapnak nevezik. Szerzőjét csak
Tengerész néven őrizte meg az emlékezet. Az eredeti egyfajta képírással
készült, hat-hét további fordítás is lehetséges. A maszkák legrégibb
fennmaradt írásos emléke…” (Conello Théodor Lascani feljegyzéseiből)
[3]
A legmélyebb folyó hömpölyög a legkisebb
zajjal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése